Dead Silence

Dead silence jelentése: halotti csönd, síri csönd. - világom ebből a csöndből. -az életem, a gondolataim.

A csönd beszél

0

Többnek érzek egy határozott mondatot, egyetlen egyet, amiben benne van a lényeg, mert lüktet benne az igazság, mint egy semmitmondó verset. Többnek érzek egy pillanatot, amiben megragadom a szépséget, minél behatóbban, mint egy egész hetet, hónapot, a szenvedés figyelmeztető karjai között. Anno azt hittem, mikor kamasz voltam, hogy a "felnőttkor" jövetelével megszűnnek a kamaszkor gondjai. Nem. Az emberek nem nőttek fel. Ha valaki felnőtt, akkor egyensúlyban van, vagy ha nincs, hamar megszerzi, mert aki kibillen az egyensúlyából elhúzódó időre, nem felnőtt.

Én akkor is ugrok?

0

Nem sok ihletett pillanatom volt utolsó írásom óta, és eléggé úgymond magam alatt voltam, vagy jobban magam alatt voltam, mint az jellemző volt az elmúlt egy évben, így ezért születik egy újabb poszt ilyen későn, s nem csak napszakot, és órát tekintve. (Bírjátok az irományaimban fellelhető humorom, tudom.) A sötét stílusom továbbra is megmaradt, mármint életlátást tekintve. És ez nem éleslátás. Pontosabban nem az éleslátás gyakorlása. Ha éleslátó lennék gyakorlatban, jól élnék. Hiszek abban, hogy van varázsa az életnek, és hogy ha mosolyogsz, a világ visszamosolyog rád. Ezt az elméleti éleslátást igyekszem gyakorlati életlátásba ágyazni még mindig. Bekerültem egy társaságba, hogy csak pár napot menjünk vissza az időben. A középiskolai haverom "szervezett" be ide, aki kicsit jobban kijön az emberekkel. Tulajdonképpen nem is úgy mondanám hogy szervesen kötődök ehhez a pár emberhez, egy dologban azonabn megegyezünk: mindannyian szeretünk inni, és majdnem mindannyian kívánjuk a halált. Én epedek érte, úgy érzem. De nem, a küzdelem a jobb életért továbbra is tart. Pontosan azért epedek a halál iránt, mert még nem nyertem meg. Jut eszembe, pár napot megyünk vissza még most... hát pont a mai napon beszélgettem sokadjára egy elég...különleges lánnyal. Internetről ismerem, és ő is meg akar halni. Gyönyörű. Ma olyan dolgot vetett fel... tulajdonképpen a közös öngyilkosságot. Ő vetette fel, és a gyomrom megugrott..nem kövek voltak azok a gyomromban, hanem pillangók. Nem a csaj iránt érzett szerelem miatt (bár ebből lehet az lesz), hanem a halál effajta lehetősége miatt. Felvetettem, hogy egymás karjaiban kéne meghalnunk. Ő benne volt. Én azonban azt mondtam, még nem. Még küzdök. Ennek az egész elbaszott életemnek micsoda frappáns záróakkordja lehetne ez! Ja és, szintén pár napja, megírtam életem egyik legjobb prózai művét. Nem tudom hogy nevezik ezt, de annyi biztos hogy szabad költészet volt. Rímek nélkül, de nem verses formában. Felvetődhet bennetek, hogy ha már írok, miért nem vagyok teljesen tisztában azzal, hogy az irodalomban mi, merre, és mennyi? Barátaim, nagyjából tisztában vagyok ezekkel a dolgokkal, de ha írói vénám van, látatlanul is beleugrok. Mennyi dologba ugrottam bele gondolkodás, vagy kevés gondolkodás nélkül, és mik lettek belőle.. lehet sor kerül ezek elmesélésére is. Tudjátok régen, amikor túlérzékeny zaklatott kamasz voltam, akkor inkább hülyeségek terén volt igaz rám a most következő dalszöveg-hogyha már a bejegyzésnek van eleje, legyen vége is- ám most a halálvágy terén igaz:

"Én akkor is ugrok (vagy ugranék. a szerk) ha az előttem ugrók egymás után halnak."

Nem hazudom

0

Hogy mi a baj, amiről a bejegyzéseimben írok? Úgy érzem kiolvasni az eddigi posztokból, hogy valami trauma, vagy veszteség, ami kihat a mindennapokra. És itt vannak még segítő fogalmak, amik a "bajhoz" köthetőek: szekálás. Félelem. És ezeknek a következményei. Igazából számomra is nehéz erről beszélni, mert nehéz róluk gondolkodni. De ez nem tör meg. Én akarom megtörni ezt a jeget. Ha valaki valamire ráveti a figyelmét, arra amit el akar érni, újra meg újra, egy idő után sok dolgot fog megtudni róla. Én is csak azt akarom mint más: sikert. Tudom, ez sokféle lehet. Mindenkinek más. Én rávetettem sokszor a figyelmem erre a dologra. Nem tartom a legjobb útnak, ha folyton új célokat akarunk elérni. Nem hiszem, hogy ezt a szemléletet megvalósítani jöttünk ide. De felruházott a világ pár teherrel, amikre nem voltam tudatos, mert gyerek voltam. Most már belém ivódtak. Csak azt szeretném, amitől elégedett vagyok, vagyis boldog. Szerelem, biztos megélhetés, és színek. Valódi színek, nem erőltetett utángyártások, és nem fogok magamnak hazudni, ha feltűnik a szürke, vagy az öngyilkosság vágya. Az egyik legszánalmasabb dolognak tartom, hogy valaki azt hazudja magának, hogy szeret élni, miközben nem! Én ezt nem fogom hazudni. Onnantól, hogy láttam a színeket feltűnni a boldogság egén kavalkádjukban, és láttam őket uralkodni, azután láttam feltűnni a szürkétől a koromfeketéig a félelem és a szenvedés skáláját, nem fogom magamnak hazudni, hogy jól élek.

Évforduló

0

Nemrég évfordulóhoz érkeztünk. Szomorú évforduló. 10 éves, és a hányattatásaimat onnantól számolom. Ami lassan ahhoz vezetett, hogy a szememből kihunyjon a tűz, és hogy megismerjem milyen az a lelki szegénység. Most ezt nem egészen úgy értem, mint ahogy a Bibliában van írva, ha műveltebb olvasók esetleg arra következtetnének. A Bibliában ez szerepel: "Boldogak a lelki szegények, mert..." a mert utáni rész nem is olyan fontos, inkább az, hogy a legtöbben ezt úgy magyarázzák, hogy aki értelmi fogyatékos, autista, stb. hasonló dolog miatt szenved, azok boldogak lesznek, de én inkább saját magamat véve úgy értelmezem, hogy kiürülsz lelkileg. Valahogy úgy gondoltam hogy ez mindig közelebb áll az igazsághoz, akármit mondanak. És nem, nem a bibliai rész volt a lényeg, hanem ahogy én értelmezem, mert az van velem. Amúgy nem vagyok keresztény, mert szerintem a mai világvallásokban nem igazán lehet hinni, pontosabban hinni lehet, de én máshogy képzelek el egy istent.
Szóval nemrég évfordulóhoz érkeztünk, és nem igazán tudom, hogy meglepve érzem-e magam. Számítottam rá hogy hosszú lesz. Minden rémálom hosszú. De vannak védőbástyák, ammelyeknek fénye mintha prizmán törne meg lelkemben, és úgy lesz egyre nagyobb fényük, mert a hasonló hasonlót vonz, és a jó, jót. Ezek a jó dolgok. A szeretet, és az öröm. A béke és a fény. Vannak még védőbástyák, és tudom, mindig lesznek is. Mert ahogy egyik ismerősöm mondta, nem negatívan gondolkodom, csak negatív gondolataim vannak. A védőbástyák kitartanak. Örökre. Észre kell venni őket, és egyre nagyobbak lesznek.

Nyolc

0

Azok a DVD lemezek ki lettek már azóta írva, régen, amiről az előző posztban volt szó. Csak azóta át kellett konvertálni, mert nem volt jó a formátum... olyan érzés volt kiírni a lemezeket, lévén itthoni munka, napsütéses májusban, mint amikor sulis koromban kellett tanulni... az ember sehogy sem akar hozzákezdeni. Azt hiszem, mindenkinek ismerős az érzés.

Hét

0

DVD lemezek írása ismerősödnek, úgy hogy nem szorít az idő? Tolj rajta még egy napot, és a plusz munka elkerülése megédesíti a napot! Félre ne értsetek, a munka az kell. A munkára szükség van. Munka nélkül jön a halál. Az állandó tespedés tönkretesz. Bár igazság szerint, nálam van jó pár dolog ami nem hat túl sok motiváló erővel. Mik is? Talán a szeretet hiánya. Enélkül úgy érzi az ember, mintha magát kéne pluszban vonszolnia járás..vagy ülés közben. Ez ok a depressziós fekvésre.

Élni is meredek

0

Jó érzés azt tenni, amit tenni kell. De még job magunkat túltenni a rossz dolgokon. Ha túlteszed magad rajtuk, akkor teszed azt, amit tenned kell. Mi van, ha ez a varázslatos élet kulcsa? Sok mással összefüggésben? Ha nincs min aggódni, marad a nyugalom.
Rég jelentkeztem, tudom. Pedig akartam írni, el is kezdtem leírni sokszor a következő bejegyzést, ám valahogy nem jött számra szó. (Bezzeg a hülye, meredek helyzetekben, tuti, hogy elsül valami meredek, amitől még meredekebb lesz a helyzet.) Amik történtek: nagy veszekedés, majd bocsánatkérés, krumpli ültetés, anyám születésnapja, s lengés a bizonyosság, és bizonytalanság között. A veszekedésről annyit, hogy nem bírom, ha valaki erőlködik azon, hogy hatalmas bunkó legyen. Viszont hála az égnek, a bunkók még mindig viszonylag kevesen vannak, már ha nem szólunk a csoporttudatról. Viszont szerettem mindig bevallani magamnak, és másnak, hogy attól, mert más viselkedik valahogy, arra nem jó reakció, ha kiakadok ordibálva, mert valamilyen szinten az is gyengeség, sőt, talán pusztán csak az. Bár ilyen témákat még leírni is utálok, nem, hogy foglalkozni velük, pedig többet foglalkozom velük, mint írok róluk. Az én életem terepe a feszültségek lobbanásának egy magasabb fokába ért, amit egyszerű életet élő és/vagy egyszerű emberek nehezen értenek meg. Háború a létezés.

Világ a csöndből

0

Talán, azért jön meg a kedvem mindig este írni (előző bejegyzésben szó volt erről) mert a csönd jobb ihletadó, mint a zaj.
A zajok elvonják a figyelmet magunkról, míg a csöndben, egyedül, oda zuhanhatunk, ahol leginkább szeretünk lenni: a lelki örömök helyére. Mert írni lelki öröm. Akármennyire hangoztatják, hogy az írás szenvedésből jön létre. Lehet, hogy a legjöbb művek csak akkor születnek, ha az ember szenved- bár efelől erős kétségeim vannak- de hogy magát a művet az alkotás öröme miatt teremtjük ez szinte biztos. Hogy hátrahagyjunk egy olyan világot, ami bennünk van, emléket állítva kisebb-nagyobb, de számunkra fontos dolgoknak. És az emberek szeretnek vagy az egyik, vagy a másik oldalra állni, ha eldöntendő kérdésről van szó, ám a középútban van az egyensúly, ezt mindenki tudja, így biztos, hogy az írásban van öröm is, és szenvedés is. Semmi sem fekete-fehér.

 

 

IV.

0

Mintha hajszálnyira lennék a békétől, de görcsösen igyekszem megragadni, ám nem lehet megfogni, mert nem kézzel fogható- s mivel tombol bennem a kettősség, a béke és a nyugtalanság, s mivel nem vagyok egyensúlyban, ők váltogatják egymást, s így telnek a napok. Az idő gyönyörű, lehet ezért is van jobb kedvem? Pedig nem szoktam a tavasztól kivirágozni, nem az a típusú mélység van a lelkemben.

Miért mindig este jön meg a kedvem írni? Amikor holt fáradt vagyok, körülbelül éjfél felé.
Jobb szeretem azt a világot. Csendesebb. Nem is ide a blogra akarok írni, hanem a személyes naplómba. De általában nem teszem.

Túlélő?

0

Kisgyerek koromban, úgy gondoltam a szenvedésre, mintha már átéltem volna. Pedig akkor még nem. Ha nagy testi fájdalmam volt, az sem olyan volt, mint manapság. Nem volt a lelki fájdalmak hozadékaként ennyire kétségbeesett. Sokáig talán fel sem fogtam, a nagy testi fájdalmat sem ( ha egyáltalán volt olyanom) olyannak, amilyen manapság. A kisgyerek még tudatlan a szenvedés olyan ajtóira, ami azt jelzi, mintha örökké tartana, és emiatt nagy a kétségbeesés is, hogy vajon vége lesz-e egyszer? Ilyen szempontból is ártatlan egy kisgyerek. De aztán elkezd növekedni, és ha szerencséje van, nem előbb, hanem utóbb tudja meg, mi az a lelki gyötrelem. Vagy van, aki ügyefogyottan sosem szenved igazán? Talán ő jár rosszabbul, mert nem tudja emiatt értékelni a harmóniát. Én előbb tudtam meg, nem utóbb. Először 11 éves koromban szenvedtem lelkileg. Kisgyerekként, igazán kisgyerekként nem, de ha szenvedést láttam, halálos betegeket, vagy drogosokat, még ha csak tv-ben is, mintha az ő bőrükbe tudtam volna bújni. Nem a szenvedésüket vettem át...vagyis majdnem. Nem volt kínos, nem éreztem kínt, csak elgondolkodtató TUDÁST, mintha lett volna viszonyítási alapom, mintha már rendelkeznék a "túléléssel", nagy lelki szenvedés után. Talán voltam már előző életemben túlélő?